Szép reggelt mindenkinek!Rendhagyó köszönés egy rendhagyó éjszaka után. 
Mit gondoltok az egy éjszakás kalandokról? Ne nézz már így, ismersz...nem vagyok már pinabubus! Én egy éjszakáról beszélek, ami tele van kalandokkal. Tudjuk ugyebár a különbséget?! Nem? Szar ügy, ha csak a kettyintéshez értetek. Ne most utálj, ráérsz majd a végén!
Hol is kezdjem?! Hát persze, hogy az elején.
Tegnap drága barátom Annamari kissé nyűgös volt csalfa édesapja koncertje miatt. Valljuk be, nem mindennap találkozik a szerető a kedves "kifosztott" családdal. Én teljes nyugalommal köszöntem el tőle 8 óra előtt, mert tudtam, hogy helyesen fog cselekedni, bármi is legyen. Telt-múlt az idő, először egy sms jött tőle fél tízkor, hogy ő bizony már részeg...majd később egy magán számas hívás jött, amit természetesen nem vettem fel, mert nem szoktam, de éreztem, hogy ő hívott, így visszahívtam. Éreztem a hangján, hogy valami baj van, így megbeszéltük, hogy találkozunk. Mindezt háromnegyed tizenkettőkor. Enyhe gyomoridegtől felspannolva romboltam le az éjszakai buszhoz, ami azonnal jött is, ezzel is jelezve, hogy nagyon helyesen cselekszem. Az odaút elég hosszú volt ahhoz, hogy a gyomoridegem erősödhessen, illetve ahhoz, hogy mindenféle akkor még képtelenségnek tűnő dolog suhanjon át a kobakomon.
Megérkeztem a találkapontra és ki is szúrtam Annamarit. Rögtön elő is került két doboz sör a retikülből (valamiért ez a tetején volt, pedig a retikülnek ugyebár csak alja van) és teljes helyzetjelentést kértem, amit először érdekesen fogadtam...
08:27 - Bocsi, de nem bírok tovább írni, kegyetlenül fáradt vagyok. Szép napot gyerekek!
14:23 - Kialudtam magam, fitt vagyok, egészséges. Egyébként már fél órája fent vagyok, csak még meditáltam egyet, hogy megint újult erővel tehessem, amit tennem kell.
Szóval érdekesen néztem Annamarira, mikor megtudtam, mi verte ki nála annyira a biztosítékot, hogy felhívjon, de ez most azt hiszem, jobb, ha az én kis titkom marad. Leültünk a Blaha melletti Szent Rókus kórház elé két rozoga szar székre, amit rögtön perverz vicceim egyikeként alkalmaztam, de hát én már csak ilyen pöcs vagyok.
Miután kibeszéltük az este történéseit, igyekeztem elterelni a figyelmét, amit ilyenkor ugyebár szoktam és kialakult egy nagyon kellemes beszélgetés...hát úgy mindenféléről. Beszélgetés közben két alkalommal is kénytelen voltam megtörni a csendet, mert (bármily hihetetlen) keletkezett.
Kis csavarocska mindezekben, hogy Annamarival még soha nem találkoztam ezelőtt, sőt továbbmegyek, még csak telefonon sem beszéltünk, csak ömösönön, meg tevepatkánykutyakacsa levelekben. Biztos ezért állt velem szóba, amilyen közvetlen tudok lenni, biztos elijesztettem volna, ha csak úgy az utcán leszólítom, netán a buszon való poénkodás közepette szóba elegyednénk, de azért kurva jól elkalandozom itt magamban - tényleg bocsesz, csak megint járnak a gondolataim ezerrel -.
Tehát nem volt vele audió-vizuális kapcsolatom, leszámítva azt, mikor webcamoltunk, de a végeredmény egy. Ezen két "kínos csendecske" után már nem is tudom, milyen apropóból, vagy hogyan (ehh...az a lényeg, hogy a részletek embere vagyok), elcsattant egy csók. A csók igen hosszú és vad volt, meg is jegyeztem, hogy úgy csókolt, mintha már évek óta oktrojatív elvonó kúrán lenne, - kurva jó dolog az, én már csak tudom - mindemellett természetesen isteni érzés volt.
Ezek után már talán mindenki találgat: "Dagatt, te nem most léptél ki egy elbaszódott kapcsolatból? Hát megzakkantál fiam, hogy most beleugorj egy újba?"
Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, ugyanis mint azt tudjátok, elsősorban az ún. "véletlenek" irányítják az életem és ha valaki ismer valakit, aki azt hallotta az egyik barátja ismerősétől, hogy a kovácsjózsi már átélt hasonló történetet, mint amit most ilyen szedett-vetett körülmények között megpróbálok átadni azoknak, akikben még csak meg sem bízom (igen, ezek vagytok ti, de mondom, majd a végin tessék nagyon utálni), akkor kukoricán térdepelve ostorozzátok a talpamat és itassatok le, hogy még vicces is legyek!
Egy szónak is száz a vége: ilyen nem mindennap történik az ember életében. Hozzáteszem, valaki életében még az sem történik meg, hogy ha egy barátjának szüksége van rá, akkor...hogy is mondják? segít. Ezért gondolom, hogy bárminek is legyen ez a kezdete, annak meg kell történnie...egyébként odafelé a buszon is az ugrott be, hogy egy csók mindenképpen el fog csattanni, tehát kvázi figyelmeztetve lettem rá, de akkor az opciók annyira nem érdekeltek, csak aggódtam, hogy mi baja lehet a barátomnak.
Ezek után tovább beszélgettünk, néha csókolóztunk, meg természetesen az a fantasztikus tulajdonságom, hogy közvetlen vagyok, megint visszanyalt, mert kissé fel lettem izgatva nyaknyalival...de sebaj. Aztán egyszer csak hideg lett...még én is éreztem, pedig tudjátok, milyen jól bírom a hideget...csak hát azért nem biztos, hogy órákig egy padon ülve is érvényes ez a dolog. Javasoltam, hogy esetleg mászkáljunk el valamerre, hogy mozogjunk és akkor legalább én nem kapok hipotermiát, de mondta, hogy ha akarok, menjek nyugodtan haza, csak ő nem akar hazamenni a családjához jópofizni. Ekkor jött az a spontán és minden hátsó szándéktól mentes (most lehet köhécselni, de az a pálya, hogy tényleg hihi) ötletem, hogy menjünk el hozzám és folytassuk a beszélgetést egy bögre forró tea és kicsit magasabb hőmérséklet mellett.
Először természetesen nem értett egyet azon egyszerű oknál fogva, hogy van az a bizonyos folyamat, amit mindenki ismer (nem, nem arra gondolok, mikor a csoki olvadni kezd a szátokban!) és hát azon nem nagyon kéne elindulni. De aztán végülis meggyőztem és eltéptünk hozzám.
Mikor is volt olyan, hogy én hajnali háromkor beállítottam egy vadidegen nővel? Fölösleges találgatni, mert ha volt is ilyen, én nem emlékszem rá.
Természetesen faterom fent volt és nem bírta ki, hogy ne nyisson ajtót, amitől kissé égett a pofám, de mostmár mindegy...csak tudnám, mi a cukros fasznak kel olyan korán.
Beültünk a szobámba és a jó forró tea mellett tovább beszélgettünk...csak ugye a tea is elfogy egyszer és akkor az ember általában rögtön szabaddá teszi a kezeit, mi sem tettünk máshogy. Kis csókok, kicsi simi és összebújás...csattan az ajtó (hányszor mondtam annak a tuloknak, hogy ne bassza be az ajtót) és kisség elszaladt velünk a ló...olyannyira, hogy mindketten remegtünk, de akkor persze már nem a hidegtől, hanem valami egészen mástól.
Meghúztuk (nem röhög!) tehát a határt, ami most, hogy mindketten elgondolkoztunk a történteken biztosan eltolódott valamerre.
Eljött a reggel és felajánlottam, hogy itt aludhat velem, de visszautasított, mert hogy nem lenne jó ötlet. így utólag egyet értek vele, bár akkor nem tettem, mert bevallom, nagyon szerettem volna vele aludni (amúgy tényleg nem a dákóm parancsait követtem).
Elkísértem a keletiig, majd elbúcsúztunk és kurva gyorsan hazajöttem, mert már a buszon is úgy éreztem, hogy mindjárt összeesem...persze aztán kicsit kitisztult a fejem, mikor felugráltam a lépcsőn, de természetesen ez nem hatott sokáig.
Nagyon jól éreztem magam vele, de most ott motoszkál a fejemben újra a kérdés...Vajon ezzel tönkretettünk egy barátságot, vagy inkább csak megszilárdítottuk és ráépítettünk? A kérdés költői, hiszen erre csak mi tudjuk a választ és még mi sem tudjuk megfogalmazni.
Azt hiszem, leírhatnám, mit éreztem, vagy mikre gondoltam, de azzal elmenne az egész nap és így is a legértékesebb részt aludtam át...persze megérte.
További kellemes életet mindenkinek és ha tehetitek, szeressétek egymást!
Hmmm...az ilyenek miatt néha fontolóra veszem Süni feltevését, miszerint írjak könyvet az életemről...de hát ki a faszom olvasná el?
Dtt
Mit gondoltok az egy éjszakás kalandokról? Ne nézz már így, ismersz...nem vagyok már pinabubus! Én egy éjszakáról beszélek, ami tele van kalandokkal. Tudjuk ugyebár a különbséget?! Nem? Szar ügy, ha csak a kettyintéshez értetek. Ne most utálj, ráérsz majd a végén!
Hol is kezdjem?! Hát persze, hogy az elején.
Tegnap drága barátom Annamari kissé nyűgös volt csalfa édesapja koncertje miatt. Valljuk be, nem mindennap találkozik a szerető a kedves "kifosztott" családdal. Én teljes nyugalommal köszöntem el tőle 8 óra előtt, mert tudtam, hogy helyesen fog cselekedni, bármi is legyen. Telt-múlt az idő, először egy sms jött tőle fél tízkor, hogy ő bizony már részeg...majd később egy magán számas hívás jött, amit természetesen nem vettem fel, mert nem szoktam, de éreztem, hogy ő hívott, így visszahívtam. Éreztem a hangján, hogy valami baj van, így megbeszéltük, hogy találkozunk. Mindezt háromnegyed tizenkettőkor. Enyhe gyomoridegtől felspannolva romboltam le az éjszakai buszhoz, ami azonnal jött is, ezzel is jelezve, hogy nagyon helyesen cselekszem. Az odaút elég hosszú volt ahhoz, hogy a gyomoridegem erősödhessen, illetve ahhoz, hogy mindenféle akkor még képtelenségnek tűnő dolog suhanjon át a kobakomon.
Megérkeztem a találkapontra és ki is szúrtam Annamarit. Rögtön elő is került két doboz sör a retikülből (valamiért ez a tetején volt, pedig a retikülnek ugyebár csak alja van) és teljes helyzetjelentést kértem, amit először érdekesen fogadtam...
08:27 - Bocsi, de nem bírok tovább írni, kegyetlenül fáradt vagyok. Szép napot gyerekek!
14:23 - Kialudtam magam, fitt vagyok, egészséges. Egyébként már fél órája fent vagyok, csak még meditáltam egyet, hogy megint újult erővel tehessem, amit tennem kell.
Szóval érdekesen néztem Annamarira, mikor megtudtam, mi verte ki nála annyira a biztosítékot, hogy felhívjon, de ez most azt hiszem, jobb, ha az én kis titkom marad. Leültünk a Blaha melletti Szent Rókus kórház elé két rozoga szar székre, amit rögtön perverz vicceim egyikeként alkalmaztam, de hát én már csak ilyen pöcs vagyok.
Miután kibeszéltük az este történéseit, igyekeztem elterelni a figyelmét, amit ilyenkor ugyebár szoktam és kialakult egy nagyon kellemes beszélgetés...hát úgy mindenféléről. Beszélgetés közben két alkalommal is kénytelen voltam megtörni a csendet, mert (bármily hihetetlen) keletkezett.
Kis csavarocska mindezekben, hogy Annamarival még soha nem találkoztam ezelőtt, sőt továbbmegyek, még csak telefonon sem beszéltünk, csak ömösönön, meg tevepatkánykutyakacsa levelekben. Biztos ezért állt velem szóba, amilyen közvetlen tudok lenni, biztos elijesztettem volna, ha csak úgy az utcán leszólítom, netán a buszon való poénkodás közepette szóba elegyednénk, de azért kurva jól elkalandozom itt magamban - tényleg bocsesz, csak megint járnak a gondolataim ezerrel -.
Tehát nem volt vele audió-vizuális kapcsolatom, leszámítva azt, mikor webcamoltunk, de a végeredmény egy. Ezen két "kínos csendecske" után már nem is tudom, milyen apropóból, vagy hogyan (ehh...az a lényeg, hogy a részletek embere vagyok), elcsattant egy csók. A csók igen hosszú és vad volt, meg is jegyeztem, hogy úgy csókolt, mintha már évek óta oktrojatív elvonó kúrán lenne, - kurva jó dolog az, én már csak tudom - mindemellett természetesen isteni érzés volt.
Ezek után már talán mindenki találgat: "Dagatt, te nem most léptél ki egy elbaszódott kapcsolatból? Hát megzakkantál fiam, hogy most beleugorj egy újba?"
Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, ugyanis mint azt tudjátok, elsősorban az ún. "véletlenek" irányítják az életem és ha valaki ismer valakit, aki azt hallotta az egyik barátja ismerősétől, hogy a kovácsjózsi már átélt hasonló történetet, mint amit most ilyen szedett-vetett körülmények között megpróbálok átadni azoknak, akikben még csak meg sem bízom (igen, ezek vagytok ti, de mondom, majd a végin tessék nagyon utálni), akkor kukoricán térdepelve ostorozzátok a talpamat és itassatok le, hogy még vicces is legyek!
Egy szónak is száz a vége: ilyen nem mindennap történik az ember életében. Hozzáteszem, valaki életében még az sem történik meg, hogy ha egy barátjának szüksége van rá, akkor...hogy is mondják? segít. Ezért gondolom, hogy bárminek is legyen ez a kezdete, annak meg kell történnie...egyébként odafelé a buszon is az ugrott be, hogy egy csók mindenképpen el fog csattanni, tehát kvázi figyelmeztetve lettem rá, de akkor az opciók annyira nem érdekeltek, csak aggódtam, hogy mi baja lehet a barátomnak.
Ezek után tovább beszélgettünk, néha csókolóztunk, meg természetesen az a fantasztikus tulajdonságom, hogy közvetlen vagyok, megint visszanyalt, mert kissé fel lettem izgatva nyaknyalival...de sebaj. Aztán egyszer csak hideg lett...még én is éreztem, pedig tudjátok, milyen jól bírom a hideget...csak hát azért nem biztos, hogy órákig egy padon ülve is érvényes ez a dolog. Javasoltam, hogy esetleg mászkáljunk el valamerre, hogy mozogjunk és akkor legalább én nem kapok hipotermiát, de mondta, hogy ha akarok, menjek nyugodtan haza, csak ő nem akar hazamenni a családjához jópofizni. Ekkor jött az a spontán és minden hátsó szándéktól mentes (most lehet köhécselni, de az a pálya, hogy tényleg hihi) ötletem, hogy menjünk el hozzám és folytassuk a beszélgetést egy bögre forró tea és kicsit magasabb hőmérséklet mellett.
Először természetesen nem értett egyet azon egyszerű oknál fogva, hogy van az a bizonyos folyamat, amit mindenki ismer (nem, nem arra gondolok, mikor a csoki olvadni kezd a szátokban!) és hát azon nem nagyon kéne elindulni. De aztán végülis meggyőztem és eltéptünk hozzám.
Mikor is volt olyan, hogy én hajnali háromkor beállítottam egy vadidegen nővel? Fölösleges találgatni, mert ha volt is ilyen, én nem emlékszem rá.
Természetesen faterom fent volt és nem bírta ki, hogy ne nyisson ajtót, amitől kissé égett a pofám, de mostmár mindegy...csak tudnám, mi a cukros fasznak kel olyan korán.
Beültünk a szobámba és a jó forró tea mellett tovább beszélgettünk...csak ugye a tea is elfogy egyszer és akkor az ember általában rögtön szabaddá teszi a kezeit, mi sem tettünk máshogy. Kis csókok, kicsi simi és összebújás...csattan az ajtó (hányszor mondtam annak a tuloknak, hogy ne bassza be az ajtót) és kisség elszaladt velünk a ló...olyannyira, hogy mindketten remegtünk, de akkor persze már nem a hidegtől, hanem valami egészen mástól.
Meghúztuk (nem röhög!) tehát a határt, ami most, hogy mindketten elgondolkoztunk a történteken biztosan eltolódott valamerre.
Eljött a reggel és felajánlottam, hogy itt aludhat velem, de visszautasított, mert hogy nem lenne jó ötlet. így utólag egyet értek vele, bár akkor nem tettem, mert bevallom, nagyon szerettem volna vele aludni (amúgy tényleg nem a dákóm parancsait követtem).
Elkísértem a keletiig, majd elbúcsúztunk és kurva gyorsan hazajöttem, mert már a buszon is úgy éreztem, hogy mindjárt összeesem...persze aztán kicsit kitisztult a fejem, mikor felugráltam a lépcsőn, de természetesen ez nem hatott sokáig.
Nagyon jól éreztem magam vele, de most ott motoszkál a fejemben újra a kérdés...Vajon ezzel tönkretettünk egy barátságot, vagy inkább csak megszilárdítottuk és ráépítettünk? A kérdés költői, hiszen erre csak mi tudjuk a választ és még mi sem tudjuk megfogalmazni.
Azt hiszem, leírhatnám, mit éreztem, vagy mikre gondoltam, de azzal elmenne az egész nap és így is a legértékesebb részt aludtam át...persze megérte.
További kellemes életet mindenkinek és ha tehetitek, szeressétek egymást!
Hmmm...az ilyenek miatt néha fontolóra veszem Süni feltevését, miszerint írjak könyvet az életemről...de hát ki a faszom olvasná el?
Dtt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése