Vezettem naplót, írtam komolytalan blogot és írtam kicsit komolyabbakat is. Ide mindenből tervezek írni valamennyit, de hogy miért "Ömlesztett kiszerelés" az maradjon az én titkom. :)
Remélem, élvezetesen telik majd minden bejegyzésem olvasása és bár szarok a véleményekre, azért csak hajrá! :D
Most nincs prológus, mert egy barátom, meg anyám közösen lesírta. Karácsony közeleg... sehol se hallani róla, de higgyétek el, tényleg így van. Észrevétlenül bekúszik a szívünkbe és máris szeretjük, mindazokat, akiket előtte utáltunk, netán csak haragudtunk, nehezteltünk rá, esetleg még szóba jöhet az, hogy le se szartuk, mi van vele egész szánalmas életében.
Az illúzió szép dolog, de lerombolni szükséges... én nem tudom, miért, de iszonyatosan képmutatónak tartom ezen pár napját az évnek, mivel a karácsony nem ér el maradandó változást. Amint vége, a nagy szeretetnek is lőttek és minden marad a régiben. Bezzeg a temetések... ott akik utálják egymást, azok is osztoznak a gyászban. Akkor már nem kell egymást gyötörniük, hiszen mindkettőt gyötri a veszteség okozta fájdalom (hogy miért, az most nem releváns) és olykor bizony előfordul, hogy megtörténik az a csoda, amit karácsonykor várnánk. Megbocsátás. Gyönyörű szó, gyönyörű jelentéssel... milyen szép ajándék lenne karácsonyra. Ha be lehetne csomagolni, én biztosan citromsárgába csomagolnám lila szalaggal és masnival. De nem... karácsonykor nem változik semmi... örömben nem osztozunk, csak pár napig, de fájdalomban akár egy életre is. Ez azért elég kiábrándító. Mind amellett persze, hogy jó, mert legalább valami képes maradandó változást hozni két idióta begyepesedett agyú gyökér gondolkodásában.
Hmmm... most, hogy így visszaolvastam, kurvára utalás szagú lett az egész, ám biztosítok mindenkit, hogy inkább gondolatot szerettem volna ébreszteni. Igaz, ez majdnem olyan nehéz az embereknél, mint a rektumunkba helyezett súlyzóval úszni. Legalább is így tudom elképzelni, mivel én magam ezt az úszás technikát nem ismerem.
Most pedig, hogy eszembe juttattam, hogy utalás szagú, akár el is mondhatnám, mire gondolok. :)
Apám. Egy ex-alkoholista, ex-férj és ex... jah nem... csak a saját nevembe beszélhetek, nekem nem volt apám soha, csak... a stílus miatt inkább nem írom le. Talán már nincs is olyan valós egész szám, ahány esélyt ő kapott úgy bárkitől az életben, én pedig már az utolsót is odaadtam neki, amivel szintén úgy gazdálkodott, ahogyan a többivel. Elhatároztam hát, hogy nincs több esély Nagyfejű Ottónak. ...aki egyébként most a maradék családjáról karattyol a szomszéd szobában... csak tudnám, kire gondol. :) Miért is neheztelek rá a képmutatás ünnepén?! Nem neheztelek... még csak nem is vagyok csalódott. Én voltam a hülye, hogy a sok szar után még egy esélyt adtam neki. Csupán csak tudom, hogy egy fasz és soha nem fog megváltozni, nekem pedig elegem lett a képmutatásból. Igaz, soha nem vittem túlzásba, de idén azt hiszem, végleg kifogyott a szufla.
Még nem tudom, mi lesz este, de abban biztos vagyok, hogy az idei karácsonyom gyökeresen megváltoztat mindent. Talán még előnyömre is válhat.
Na viszont fáradt vagyok, úgyhogy megyek, csinálok valami értelmetlen hülyeséget. :)Boldog és békés karácsonyt kívánok mindenkinek! Sziasztok!
Aki netán karácsonyi sms-t akar küldeni, azt tájékoztatom, hogy az csak HOLNAP lesz. Már kaptam néhányat, de valamiért nem akartam megbántani őket, úgyhogy csak megköszöntem. :D
Hajnali három... beszélgetni késő, aludni korán. Szóba jöhetne még egy szaftos kis numera is, de az is bizonyos szociális alapú akadályokba ütközik, így marad az írás. Na nem unalomból írok, csak eszembe jutott, hogy megint egy hét eltelt, én meg csak a szaros dolgaimmal vagyok elfoglalva, miközben irkálni is jó volna, meg befejezni végre azt a szaros bejegyzést, aztán gyorsan nekiugrani a kövinek... most beugrott egy szar szóvicc... éppen ezért nem is mondom el. .
Szép éjszakát kívánok mindenkinek!
Tegnap piáltam. Nem azért, mert volt mit ünnepelni, persze az is volt, de azért piáltam, mert kikészültem kicsit. Nem az a "Hullára iszom magam és akkor nem kell elviselni..." csak gondoltam, kicsit kikapcs és majd ha megint úgy érzem, akkor vissza a régi megszokott rendbe. Nem sikerült... az agyam nem állt le, nem lassított... viszont megmagyaráztam anyámnak, hogy nem vagyok olyan jó pajtása az alkoholnak, hogy aggódjon... vagy legalábbis azt hiszem, meggyőztem... bár ki tudja, végülis az ő társaságában ittam magam "furcsára" nem is olyan rég, a bátyám harmincadik születésnapján. (elmosódó kép, hárfahangok) Igazából semmi extra nem volt, csak a buli megmaradt, azonban amint kiléptem a kapun (rácsos kerítés, nyílt terepről az utcára) olyan képszakadásom volt, hogy hihetetlen. Nem tudom, hogy jutottam el a hévhez, nem tudom, mit csináltam a héven, aztán nem tudom, hogy jutottam el az Árpád-hídtól a Margit-hídig, nem rémlik, hogy telefonáltam volna és az sem tiszta, hogy utána mi történt. :D
Mindegy... kurva jó buli volt.
Nagyon szeretem ám a barátaim. Remélem, ezt ők is tudják... ha nem, akkor meg most már igen. Bár nem nagyon számíthatok rájuk, mivel sajnos a rendkívüli, kellemetlen és néha már egyenesen dühítő gondolat menetem lehetővé teszi sok-sok perspektíva áttekintését, ami ugyebár azt eredményezi, hogy ritkán mondanak olyat, amire én nem gondoltam... viszont ez az én hibám, nem az övék.
Délután kicsit úgy éreztem, megszállt az ihlet... azonban sajnos ez most nem fog menni, mert már nincsenek előttem a bölcs tanácsokat rejtő sorok és nem nagyon szoktam visszakanyarodni... bár az életben néha kell.
Baszki... kiakadtam és bármit írok, mindig mehet a backspace ezerrel, mert elkanyarodok a picsába. Az életem egy rakás szar, de megtanultam mindenből előnyt kovácsolni és erőt nyerni, amiből lehet, nem félek semmitől és hajlandó vagyok áldozatot hozni egy nagyobb célért, bebaszik valami, aztán felállok és megyek tovább, erre most megint beüt a ménkű... ráadásként kétszer egymás után.
Társat akarnék magam mellé, de bárkit kinézek, felejtős. Bár az is igaz, ha a lelki ismeretem kicsit lazább lenne... na de ez egy másik történet. : )
A lényeg annyi, hogy nem értem, mi a faszt tehetnék még azért, hogy csak egy kicsit jobban érezzem magam... amit akarok, megszerzem, de az egész szart se ér, ha nincs olyan, amit igazán akarnék... persze boldogságot, de az olyan sablon... fogalmam sincs, mi tenne úgy igazán boldoggá, na jó tudom, de azt hogyan érhetném el?!
Tulajdonképpen erre most akár választ is kaphatnék, de kizökkentem a ritmusomból, amit vissza kell kapnom. Addig is irkálok majd ide és felkerül végre a... megint majdnem lelőttem a poént. :DNa legyetek jók, ha tudtok és ne feledjétek:"Nem illik megmarkolni egy idegen nőnek a csöcsét." Szevasztok!
Még mindig itt rontom a levegőt. Mivel most épp szezonja van, így én is követem a trendet és szépen, tisztességesen (vagy "gyönyörüsségessenokossan") megbetegedtem. Mindenkinek jobbulást, aki pedig nem beteg, az kapja be a nagyon nagy véreres faszomat! Köszöntem egyet, kettőt!
Igen, megint rohadjon le az összes kiálló testrészem, amiért egy szemét disznó vagyok és hanyagolom a blogomat. Valójában nem hanyagolom, csak nem kerül napvilágra a sok marhaság, amíg nem jövök rendbe.
Először csak egy kis svájci bicska állt az Achilles-sarkamba, akkor le kellett állnom 1-2 hétre és a szabadidőmben inkább olyasmit csináltam, ami eltereli a figyelmemet és nem nagyon kell töprengenem az élet dolgain. Persze drogozhatnék is, de sajnos olyan erős cuccot nem tudok szerválni, ami nem szintetikus... odáig meg még nem jutottunk, hogy szintetikus szart használjak. Majd körülnézek valami tinktúra után, hátha sikerül elnyomnom valamivel... valamit. :D
Felbukkant az exem, akit nem akartam, hogy felbukkanjon. Jött vele a fájdalom, a kétségek, a remény és egy önző fruska kérdő tekintete, akiért bármit megtennék... na de ennyit erről. Ma a második problémáról lesz szó.
Egy ismerősöm életét vesztette autóbalesetben nem régen. Ez akkor se rázna meg különösebben, ha közelebbi ismerősöm lett volna, de azért kicsit felborította még a rendetlenséget is az életemben, hiszen különös kapcsolatom van az elhunyt egyik barátjával, aki most a segítségemet kérte. Ezen nagyon nincs is mit ragozni, hiszen, akinek szüksége van rám, annak mindig ott vagyok.
Mikor utoljára láttam az elhunytat nagyon szarul nézett ki. Egy örömteli ünnepen még nálam is kedvetlenebb volt. Beszélni szerettem volna vele, de nem tudtam, helyes-e, aztán már lehetőségem se volt, mert elment... most pedig már nincs is köztünk. Nem akarom túl ragozni, csak remélem, jó neki ott, ahol most van és hogy nem szenvedett sokat, mikor meghalt.
Születéstől az elmúlásig a bejegyzés címe. Ez az élet. Hogy mi az értelme, sokan kutatják, de szerintem az, hogy a lélek minél több tudást szívhasson magába, emellett pedig minél több szeretetet. Brigi lelke gazdagon tért a túlvilágra, mert rengetegen szerették és szeretnék most is, ha tolná a baromságait.
Üzenem a szeretteinek, hogy ne arra gondoljanak, hogy milyen rossz, hogy nincs köztünk, hanem inkább örüljenek, hogy ismerhették és szerethették.
Most semmi jó zene nem jut eszembe, majd később pótolom.
Önkritika. Hangzatos kifejezés arra, hogy miket mondogattak rólunk az emberek és ezekből mit hittünk el, vagy mit tartottunk fontosnak. Valóban csak ennyi lenne? Véleményem szerint speciell pont nem erről van szó, az ÖNkritika inkább egy saját magunk elé tartott tükör, amibe jobb nem belehazudni, mert abból vannak a vicces kavarodások, mint pl. faterom csodálatos főzési technikája, amit egyszer demonstrálni is fogok, de még hagyom, hogy engem emésszetek, kedves olvasók.
Jó estét kívánok!
Kissé elmaradtam és a kurva anyámat ezért, de az utóbbi pár napomat fejfájás édesítette, valamint néhány egyéb kellemetlenség, illetve egy nagyon kedves régi ismerős (haha) beköszönése, akit drága kis hatodik érzékem már hetek óta harangozgat, de azért én ugyanannyira örülök neki, mint ha meglepett volna a dolog.
Mai témám ki hinné, de én magam vagyok. Már megkaptam azt a kis cukiságot, hogy jó lenne, ha átgondolnám, mit írok, mert még megsértem valakinek az érzéseit. Ebből gondoltam, nem elég az a kis lábjegyzet ott oldalt rólam, ezért bemutatkozom kicsit bővebben is.
Kezdjük rögtön a nevemmel: Czibulyás Ádámnak hívnak. Igazából azért vállalom fel itt, mert már néhány bejegyzéssel visszább leírtam és nem töröltem ki, mikor átkerült ide a blog. Dagattnak a középiskolában nevezett el egy kedves barátom, Lackó, még pedig azért, mert bár ez rajtam nem nagyon látszott, a súlyom igen magas volt már akkor is (úgy emlékszem, már voltam akkor 90kg) és bár gyakorlatilag senki nem nevez így, azért én használom, mert jóféle. :D
Legfőbb értékem a tudás. Nem is csoda, hisz imádok tanulni, okosodni és gondolkozni. Ha valami érdekel, én bármit megteszek azért, hogy a tudás az enyém legyen... bár durva, mennyire nem tudják az emberek, hogy nem kell egy bangladesi teve segglyukáig elmenni minden tudásért, valamin elég csak eltöprengeni és összefüggéseket keresni. : )
Mindezek mellett örömmel adom át a tudásomat másoknak, de ez persze nagyon nehéz, így már tipegek is tovább. A tudással az első helyen osztozik a szeretet. Sajnos (vagy épp szerencsére) szeretetből nem érzékeltem sokat akkor, amikor az embereknek a legnagyobb szüksége van rá, ezért sóvárgok utána és bár sokak szeretetét és tiszteletét vívtam ki magamnak, amellett, hogy ez sem elég, még azt se mindig érzékelem, amiről biztosan tudom, hogy valódi. Ez tulajdonképpen hosszabb változata a „szenvedélyes vagyok”-nak, de most már kint van. :D
A precizitást igénylő dolgok örömet okoznak és elgondolkodtatnak már önmagukban is... hát még ha precizitást és gondolkodást igényelnek. Az maga volna a spontán orgazmus. Apropó, kész a teám: :P
Ilyen dolgok pl. a problémák megoldása, a gitározás, a főzés, takarítás (igen pedáns vagyok), varrás, a teáim kevergetése és bár nem igényel olyan nagy precizitást, a yoyo is. Néhány dolog megsínyli, hogy maximalista vagyok, de tanulom, hogyan ne legyek az. Ugrás tovább…
Szeretteimért mindent megteszek, ami tőlem telik, sőt néha még ennél többet is. Lehet mondani, hogy anyáskodó vagyok és el lehet menni a messiás-komplexusig is, mert igazából a késztető erő egyáltalán nem érdekel, amíg tudom, hogy amit teszek, helyes és tükörbe tudok nézni a tetteim után. Könnyen barátkozom és akit megkedvelek, hamar megérezheti, milyen is az, amikor törődöm valakivel… erről nem akarok nyilatkozni, aki akar, ne szégyellje kommentben leírni!
Igazából nem sok mindent tudok ragozni a témában, egyszerűen csak arról van szó, hogy amim nekem nem volt, azt igyekszem nyújtani másoknak, ami hosszan magyarázható, de van rá egy nagyon rövid és egyszerű kifejezés: támasz.
Ha problémám akad, nem szeretek másra támaszkodni, jobb magamtól megoldani. Ennek okát lehet kutatni, de szerintem a kulcs az objektivitás. Ha valaki, aki szeret tanácsod akar adni, nem egy problémát lát és nem is tekint túl azon, hanem először is engem lát és hogy „uramistenjézusom, lehetőleg veszteség nélkül oldjuk meg”. Ez az, amit soha nem akartam, mert a „Kín nélkül, áldozat nélkül, nincs fejlődés.” nevezetű mottóm szerint, (ki gondolná) ha nem vagyok hajlandó áldozni, akkor a gond nem oldódik meg, csak kvázi besöpröm a szőnyeg alá. Én pedig imádok tanulni. : )
Nincs bennem görcsös megfelelési kényszer. Ez persze nem azt jelenti, hogy senkinek nem akarok megfelelni, de nálam ez a lista igen kurta, míg az átlag ember hajlamos olyanoknak is megfelelni, akiknek nem elég, hogy nem kéne, de már ott lebeg a kérdés is, hogy miért is kéne? Mindig megmosolygom az embereket, amikor olyanról mondanak véleményt, amit nem tudnak. Ez persze rögtön kiderül, ha összerakjuk az álláspontjukat a sok baromságból, amit összehordanak. Ettől persze még nem kell utálni (másfelől persze ez teljesen fakultatív). Az, hogy valakinek én nem adok a véleményére, nem jelenti azt, hogy magát az embert veszem semmibe, csak egyszerűen nem kell ezt figyelembe vennem, amit visszafelé is elvárok. Ne tessék már megsértődni azon, hogy valaki azt mondja, hogy pl. rusnya a pofád! Szerinted nem az és kész, mész tovább. Ez nem kritika. A kritikához hozzátartozik, hogy miért, hol és mennyire rusnya a pofád és mit tehetnél azért, hogy ne legyen az -ez persze megint fakultatív, de aki csak a problémát látja és a megoldást nem, az inkább ne akarjon kritizálni-. Másik, hogy ha én azt mondom, hogy –csak hogy egy tényt mondjak- a cigányok erőszakosak és lopnak, akkor nehogy már az a cigány származású felebarátom sértődjön meg, aki pont nem ilyen. Inkább legyen büszke, hogy igen, ő (valószínűleg) olyan környezetben élt, ahol az általános társadalmi normákat kicsit lazábban értelmezik (jajj, de gusztustalanul körbe lőttem) és mégis egy tisztességes emberré vált. Megjegyzem, egy ilyen emberrel azonnal kezet szorítanék, mert én is hasonló cipőben vagyok, csak nálunk más volt lazább. Eltértem a tárgytól, de a lényeg ugyanaz maradt: Ha idiótának titulállak és megsértődsz, akkor vagy nagyon szeretsz és csalódsz bennem, amiért ilyet gondolok rólad, vagy egy idióta vagy és szépen belefekszel abba a sablonba, amit kialakítottam neked és mindezek mellé még baromi szánalmas is vagy és gondolkozz el inkább saját magadon, ne rajtam, hogy milyen paraszt vagyok!
nyomatékosítom, IGEN, EZT LÁTOM, MIKOR RÁD PILLANTOK). Persze ezzel néha luftot rúgok, mert a potencia sokszor nem elég, de hát mi lennék én, ha egy ilyen apró kudarc miatt bármit is feladnék? : )
Rangsorolom az embereket, mint mindenki, csak én kicsit egyszerűbben csinálom a dolgaimat és persze a rangoknak megfelelő a bánásmód is.
A belső körömben azok vannak, akik bírták a kiképzést és képesek voltak olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Akikért akár az éjszaka közepén is elmegyek bárhová bármilyen kis apróság legyen az, amiért szüksége van rám. Velük nyíltan beszélek, tapasztalatuk szerint kérem és adok a véleményükre, ritkán manipulálom őket, intuitív kapcsolatban állok velük és nem is nagyon tudok rájuk haragudni, csak ha valami oltári bakit csinálnak. Ezeknek az embereknek szeretek megfelelni, de persze nem mindenben, hiszen vitatkozni is jó néha.
A külső körben alacsonyabb a bizalmi szint. Az itt lévő emberek véleményét ritkán kérem és inkább csak irányadónak használom, gyakori a manipuláció és próbára tenni sem félek őket, mert innen kerülnek a belső körömbe az emberek, amihez bizonyosság kell. A tisztelet adás nem alap, de nem is adok sokat. Tisztelem az őszinteségüket, meghallgatom őket és megosztok velük olyat, ami „nyílt titok” az életemben. A vita elől nem zárkózom el, de többnyire igyekszem közös nevezőt találni.
A „mindenki más” kategória két részre oszlik: akikben látok potenciát és akikben nem. Mindkettőre igaz, hogy érdeklődően szemlélem őket, a különbség csak annyi, hogy akikben nem látok lehetőséget, azokra csupán csak kísérleti alanyként tekintek (hiába hülyék az emberek, ha annyira érdekes némelyik). A tisztelet adás alap, szem kontaktus, azzal akivel beszélek, írásban a hejjeshirássra és a külalakra ügyelek és ezt elvárom visszafelé is. Az őszinteség nem követelmény, hisz nem várunk egymástól semmit, valamint mondhatjuk, hogy szanaszét manipulálom őket. Jah… kifelejtettem azt a kis apróságot, hogy akiket nem szándékozom megismerni, azokkal nem szívesen állok szóba. : )
Továbbá persze nem érzem azt, hogy vita képesek lennének velem szemben, olyannal pedig nem vitatkozom, aki hangerővel érvel. Vicces, hogy édesapám oszlopos tagja ennek a kategóriának. :D
Remélem, elég élethű önarcképet festettem és megválaszoltam a felmerülő kérdéseket nagyját… a kisebbség meg nem érdekel. :D
A legjobbakat kívánom és mivel történt egy-két apróság az éjjel, -mert amúgy jelenleg már másnap dél van- azt hogy osszátok meg egymással a gondjaitokat és szeressétek egymást félelem nélkül, amíg tehetitek!
Szevasztok!
Úgy érzem, nem kell több szöveg és a zenéhez nagyon kommentár sem. Mindenkinek küldöm sok szeretettel!
Épp iszonyú pocsék teát és egy palack cserszegi fűszerest kortyolgatok felváltva, zenét hallgatok és beszélgetek egy barátommal. A pofámat kimarta a só az elfogyasztott mogyoróról, a vérnyomásom az egekben (ezért is a tea), felvarrtam a nadrágomat, ami így a bokámat verdesi, ahelyett, hogy szépen feküdne a cipőmön és ezt az utcán mászkálva jól meg is mosolyogtam... hát szóval röhögtem kicsit magamon, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Mintha kihagytam volna valamit, ami nem mindennapos... jah, igen... találkoztam egy régi ismerősömmel, aki mit ad isten a volt évfolyam társam is egyben... meg a kedvesem... vagy valami olyasmi, már magam sem tudom, de azért jó dolog az ilyesmi.
Szép estét és mindjárt jó éjfélt, meg persze kellemes csütörtököt kívánok mindenkinek!
"Kockázat nélkül nincs győzelem."mondtam, majd felvettem a cipőmet és kiléptem az ajtón.
Tegnap, miután végre felkerült az a bizonyos bejegyzés, beszélgetést kezdeményeztem azon ismerőseimmel, akikkel valamilyen okból kifolyólag a személyes kapcsolattartás nem mindig megoldható, köztük Robertával, aki... szóval igen. : ) Mostanában vele még bajosabb a beszélgetés, mivel a kedves barátja egy ideje ott lakik náluk és így igen nehéz a magán szféra megtartása. Nem említve itt azt a kis apróságot, hogy lényegében érzelmi megcsalás történik, ami elég érdekes innen a másik oldalról... vagy ez már a sokadik oldal, amiről szemlélődöm?! Már magam sem tudom, de le is szarom, mert ez nem lényeges. :D Már egy ideje próbálunk összehozni egy találkát, hogy végre lássuk egymást úgy is, hogy tudjuk egymás titkos vágyát a másik irányába és végre szemtől szembe pirulhassunk, mosolyogjunk és kínosan hallgassunk, mert az jó. Ez a találka meghiúsult már néhányszor és a legutóbbi igen szarul sült el, így természetesen furcsán néztem, mikor ismét volt ötlete, mikor találkozhatnánk... MA...ESTE...SULIBÓL HAZAFELÉ... az érdekességek mindig is a kedvenceim közé tartoztak, ezért igazából csak az érdekelt, mennyit tudunk így beszélgetni és bele is mentem. Kis idő múlva azonban lelépett, még mielőtt fixálhattunk volna egy időpontot, ezért kissé elszomorodtam és úgy voltam vele, hogy majd dobok egy sms-t, hogy a helyzetre való tekintettel ezt inkább halasszuk el...
Reggel úgy keltem, mint bármikor... fél óra reggeli meditáció, nyújtózkodás, reggeli, tea, majd nekiültem a tanulmányaimnak... yoyo...tanulás...yoyo...tanulás...stb egy jó darabig. Majd kockultam egy kicsit, de viszonylag hamar meguntam a sok DC miatt, ezért visszatértem a könyveimhez... nomeg nekiálltam felvarrni az egyik nadrágomat és közben még msn-re is feltoltam a seggem, hátha... aztán eszembe ötlött, hogy miért ne mennék el a találkára? - Még egy dolog velem kapcsolatban... a precizitást igénylő dolgok elgondolkodtatnak :D - Ahogy öltögettem és beszélgettem mindenféléről, egyre inkább azon kaptam magam, hogy sietek, hogy elkészüljek és mehessek, aztán miután mosolyogtam magamon egy jót, megkérdeztem beszélgető partnereimtől, hogy érdemes-e elmennem a talira, ha csak a legcsekélyebb esélye is van annak, hogy megint nem jön össze. Természetesen pontosan azt a választ kaptam, amire vártam, így pusztán magamra hallgatva annyit mondtam:"Kockázat nélkül nincs győzelem"...nem tudom, honnan vettem, de baromira igaz... mint az"Áldozat nélkül nincs fejlődés". Na mindegy.
Ahogy sétáltam az utcán, rájöttem, hogy mintha kissé hűvösebb lenne, mint azt én gondoltam... majd felfigyeltem a probléma okára is, amennyiben a nadrágom szára igen magasan lifegett. Oké, gatyesz lejjebb cibál, megyek tovább... még mindig nem az igazi, de mit tehetnék, úgyhogy röhögtem egyet, majd később minden lépéssel egyre szélesebbé vált a mosoly az arcomon, ami nagyon jó kedvet gyártott. : ) A buszra felszállva a gatyalibbenés olyan méreteket öltött, hogy már-már elkezdett érdekelni, hogy vajon én vagyok-e az egyetlen, akinek ez feltűnik... aztán persze gyorsan bevettem a leszarom tablettát, mert mit nekem mások szaros véleménye? :D
Találkapotunkhoz közeledve erősödött rajtam a harctéri idegesség, ami nem is csoda, hisz legutóbb... szóval nagyon durva volt. Leszálltam a buszról és azonnal telefont ragadtam, hogy meglássam a fényt és bizony dalra is fakadtam volna, ha nem Budapest egyik legzűrösebb környékén lettem volna. Felvette és ott volt... na de hol? Kerestem kicsit és szőkét, de igazán kicsi nem volt, így hívtam még egyszer, hogy a telefonért matató kéz elárulja nekem hollétét, de még ez se vált be... majd az egyik busztábla mellett megláttam és szélesítettem kicsit a mosolyomon.
Kisebb nehézségek árán, de veszteségek nélkül felszálltunk a hazafelé induló buszra, ahol is olyan zavarba jöttem, hogy alig tudtam megszólalni és így természetesen elfedni sem, de mindegy is, mert az élet így érdekes és változatos. Később aztán feloldódtam és cseverésztünk, mikor is előhozakodtam azzal, amiért sürgettem ezt a találkozást, hisz nehogy már én feledkezzek meg róla. Leszálltunk... nagy levegő... kevés körítés, majd kiadtam magamból egy olyan titkot, amit itt most nem tehetek meg, de ha valaki elképzelné, legyen ez olyan, mint egy tumor, ami lassan emészt fel és baromi nehéz cipelni... kihagytam valamit? Jah... egy lényegtelen kis apróság, hogy ez a kis tumorocska úgy 15-16 éve lehet velem jóban, rosszban. Az évek során szelídítettem rajta, megtanultam uralni, de ez sajnos nem volt elég és még most is könnyezik a szemem, ha arra gondolok, hogy ezt tegnap ott hagytam az utcán. Büszke vagyok magamra... igazán talán most először életemben.
Igazából a reakció meglepett, mert semmi extra nem volt... jó, persze, mindenkinek van mocskos kis titka, de azért messze nem ilyen, ha esetleg mégis, akkor pedig örökre titok marad. Majd elárulta, hogy azért nem reagált úgy, ahogy vártam, mert ő is cipel dolgokat, amiket szeretne magából kiadni, sőt még olyasmiket is, amit magának se mer bevallani. Igazából ez nem vall egy ilyen erős emberre, de a magunkfajta éppen attól érdekes, hogy nem passzolnak ránk a sablonok. Ezek után próbáltam kicsit tanítgatni neki, hogyan lazulhat el, de persze mit sem ért, hisz nem voltak meg a megfelelő körülmények, (ez a mondat kicsit furán hangzik így visszaolvasva, de annyi baj legyen) ezért tovább beszélgettünk. Pár perccel később aztán elbúcsúztunk (tekintve, hogy nem tudjuk, mikor lesz legközelebb) és széles mosollyal elindultam haza. Na zárom soraim ezúttal két dallal, az egyiket Robertának küldeném, akárhol is van, a másik pedig a tiétek, mert a zene jó! Jó reggelt kívánok amúgy, mert most már az van. :D
Elnézéseteket kérem, ha esetleg tagolási hiányosságok lennének a szövegben, nem tudom, mi a baj.
Ez a második első, de legalábbis a bevezető epizódja "Az ember maga" című sorozatomnak, amelyben az alapvető emberi tulajdonságokat és viselkedéseket vizsgálom a lehető legalaposabban... ha úgy tetszik, profilozgatni fogok, csak általános alannyal.
Ma este az emberi önzés kerül terítékre, dőljetek hátra és ne adjatok belőle senki másnak!
Mi is az az önzés?
Képzeljétek gyerekek, az önzés az, mikor az ember saját magát minden és mindenki elé helyezi. Ez állandó. Fokozat csak abban van, hogy ez milyen gyakran fordul elő. Egy ilyen tulajdonságban az a legfaszább, hogy nincs mit bonyolítani a definíción, így libbenjünk is tovább.
Háttere, kialakulása:
Az önzés egy alapvető emberi ösztön. Ahogy ma ismerjük, ennek elkorcsosulása, így nagy ölelést anyunak és apunak a közreműködésért! Ösztönösen törődünk magunkkal, a családunkkal és egyéb szeretteinkkel és ösztönösen szarunk mindenki másra. Az önző, mivel általában a családjára és a szeretteire is szarik, ha olyan dologról van szó, amiből haszna származhat, így egyértelműen átbillent a ló túlsó oldalára… bár igazából ezért nem hibáztathatjuk őt, mivel ha az ember jobban belegondol, valahol helyes, amit csinál. Az okosok szerint az önzés szükséges a túléléshez… ez persze valójában nem teljesen állja meg a helyét, de ha a szélsőségesen önző embereket vizsgáljuk, igaz… a mai világra méretezett a viselkedésük.
Az ok, hogy mitől alakul ki, igen bonyolult, hosszú és talán képtelen lennék pontosan leírni, ezért megpróbálok rövidíteni:
Megszülettem, mindenféle értékrendem a normális, azonban kis idő múlva anyu és apu beindul. Megadnak mindent, nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom, nem vagyok hibás semmiért és ebbe szépen beleszokom.
Tekerés tovább, kamaszodom… lázadok, még mindig mindent szabad, de már én is úgy látom, hogy semmiért nem vagyok hibás, éppen ezért felelősséget sem vállalok. Hogyan is vállalhatnék, mikor nem érzem magam felelősnek semmiért?! Eltértem volna a tárgytól? Éééééés NEM! Persze hogy nem. Az emberi tulajdonságoknál tessék észben tartani a pillangó effektust (ha úgy tetszik, káosz elméletet), melynek lényege erősen zanzásítva így szól: Mindennek mindenhez köze van.
A szeretteinkkel való törődés attól függ, mennyire érezzük magunkat felelősnek a tetteikért, ha semmi felelősséget nem érzünk, akkor törődni hogy tudnánk? Fasza, mi?
Térjünk vissza hozzám… a francba is, ez így zavaró. Nevezzük mondjuk Adriánnak (csak hogy ne alany legyen, mert attól a falra mászom). Adrián kifejezetten társasági ember. Igaz, nem barátok veszik körül, inkább haverok, de ezen két szó jelentésbeli különbségével az emberek túlnyomó többsége nincs tisztában. A haverok minden bizonnyal hasonlóak és nem várnak egymástól semmit. Az ilyen klikkesedés általában még tovább erősíti az Adriánhoz hasonlók tévképzetét, hogy minden rendben és mindent jól csinálnak. A természet rendje szerint be kell kalkulálnunk Adrián életébe egy komolynak induló kapcsolatot és ezzel együtt természetesen egy csalódást is, ezért tételezzük fel, hogy barátunk kerüli az elkötelezettséget. Aki a könnyű dolgokhoz szokott hozzá, az nem szívesen küzd meg semmiért, legyen annak akármilyen édes a gyümölcse.
Mindezek bebiztosítják neki a hosszan tartó magányt, viszont mellé az üzelti életben igen sikeres lehet és ha emberileg nem marad rakás szar, nagyon nagy előnyt jelenthet az ilyen előélet.
Csodabalzsam:
Mindenre létezik megoldás. Az önzés börtönéből mit ad isten, az önzetlenség jelent megváltást. Ajánlott valakivel közelebbi kapcsolatot kialakítani, bizalmat szavazni és jelen esetben ne a saját kutyánk kölykeit környékezzük. A legjobb, ha olyannal próbálkozunk, akit önző énünk lenéz, esetleg szánalmasnak tart. Persze aki tényleg nagyon szélsőségesen önző és változni szeretne, kezdje kicsiben! Elvégre kisdedként sem nyerünk rögtön futóversenyeket.
Végül pedig egy idézet mindenkinek, mert erről az utolsó üzenetről eszembe jutott:
"Hosszú az út s nehéz, mely a pokolból a fénybe vezet" John Milton
Nos, megszültem az első témát. Tapasztalt vagyok e témában, mégsem volt könnyű és sajnos nem is a teljesség igényével készült el, de szerintem még finomítok. Rájöttem, hogy leírni sokkal nehezebb az ilyen dolgokat, mint kigondolni. Na mindegy, most lesz alkalmam gyakorolni.
Végezetül még egy kis zene, ami szintén visszatérő lesz ezentúl.
További kellemes életet kívánok!
Sziasztok!
Kurva béna vagyok a kapcsolatunkban, de aranyos, mert néha magától visszajön. Az én kis yoyomat azért vettem, hogy két tanulás között legyen valami, ami teljesen más. Persze formás popsikat markolászni is jó kikapcsolódás lenne, de a yoyot azért mégis csak könnyebb magammal vinni bárhová, nem? :D
Szép estét kívánok!
Tulajdonképpen lesül a bőr a pofámról, mert már fent kéne lennie a sorozatom bevezető epizódjának, de mint mondtam, elgurult a yoyom és sajnos a gondolataim is úgy száguldoznak, ahogy nem kéne nekik. Elég furcsa, hogy egész életemben... óhhh... itt most majdnem lelőttem a témát. :P
Nyugtasson mindenkit az a gondolat, hogy rajta vagyok, igyekszem és jajjnekem, ha nem lesz kész időre.
Kissé fáj a torkom, úgyhogy most adok a veséimnek egy kis kiszűrni valót egy enyhén csípős, de iszonyú sós leves formájában (a kapszaicin segít izzadni és a zsírból felszabadítani a méreganyagokat, a sós folyadék pedig enyhe anti-bakteriális segítséget nyújt... amúgy igen, elég szar) és kezem ügyében van most a yoyom is...
Bizonyára feltűnő, ahogy itt kerülgetem a forró kását, így tovább is haladok az előjátékról:
A hétvégén igen forró volt a hangulatom, aminek részleteit először szándékoztam leírni, de valahogy nem vagyok képes ilyesmit megosztani másokkal... maradjunk annyiban, hogy maraton. : )
Azt viszont nem hagyhatom ki, hogy közben... (hagyok egy kis időt) ...rájöttem egy érdekességre magammal kapcsolatban, mégpedig arra, hogy nyomás alatt teljesítek igazán jól. Nem is csoda, akik régebb óta ismernek, tudják, milyen fos korszakaim voltak és mégis mindennek ellenére milyen jól megálltam a helyem mindenben. Na igen, ezt eddig én is tudtam, de a dolog miértje ezúttal számomra is rejtély maradt... mindaddig, amíg meg nem történt a revelációm szex közben. Most már "CSAK" meg kell teremtenem a megfelelő nyomást, ami alatt úgy működöm, ahogy mindennek atyja megtervezett.
Nyomást gyakorolni másokra könnyű... magamra már színte lehetetlen, de mivel nincs lehetetlen, csak tehetetlen, ezért természetesen nincs nyivákolás, se tervezgetés, csak cselekvés. Kísérletezni úgyis imádok és ha már kísérlet, akkor magamon a legélvezetesebb. : )
Most, hogy erre ilyen faszán rájöttem, azt hiszem, főzök egy teát és megiszom, majd talán később leírom a lehetőségeket és ha jól figyeltek, megtanulhatjátok magatokat ösztönözni.
Egészségetekre és ha basznám visszatolni a pofámat, akkor jó éjszakát gyerekek!
Hallgassatok kibaszottul igénytelen metal zenét!
Sajnos nem biztos, hogy megjeleníti, így itt egy link is: http://www.youtube.com/watch?v=moZwgUex4aA
Másnap 10:42 - Tegnap este, mikor visszaolvastam a bejegyzést, észrevettem, hogy elhagytam egy G-t, amire szartam, de már egy kedves kommentelő is felhívta rá a figyelmem, így van értelme kijavítani. :D
Az eredeti szöveg természetesen úgy szól, hogy "Az Ördög maga", ám én úgy tartom, hogy tökmindegy, Istent, vagy Ördögöt keresünk, mindkettőt magunkban találjuk.
Teljes őszinteséggel megmondhatom, kissé becsiccsentettem, erre dobjuk rá, hogy egyre elkeseredettebb vagyok, mert körülöttem többen is inkább gondokat okoznak, mintsem segítenek megoldani őket. Ha nem baszott volna össze az iwiw a firefoxommal, most nem lenne egy majdnem izgalmas blogbejegyzésem az emberi természetről.
Szép estét kívánok!
Kezdjük szépen sorban... Az ember és akarata:
Az emberek akarnak dolgokat... akarnak, de basznak tenni érte, mert az emberi természetben ott van, hogy minél kevesebb energiából akarnak minél nagyobbat szakítani. Lustaság? Ejnye... köze sincs hozzá. Ez pusztán az emberi természet része. Nem sokan áldoznának egy kis fájdalommal azért, hogy utána erősebbek legyenek, de aki igen... hát ellentétes az emberi természettel és vagy jó lesz neki, vagy rábasz.
Az ember és a hazugság:
Hazugság... milyen gyönyörű szó... vagy az a hakunamatata? Nem gyerekek, a hazugság egy eszköz, a megítélése csak a céltól függ. Hazudtok, mert az egyszerűbb. Lustaság? Majdnem, de még mindig nem az igazi. A hazugság csak olyan, mint egy olyan ösvény, ami tele van rögökkel, meg kutyaszarral... nem is túl egyenes, de egyszer már mentünk arra és olyan izgis volt, hogy utána egyre többször választjuk ezt az utat. Végül aztán megbotlunk egy rögben és ha mázlink van, még a kutyaszar lefejelése előtt áttérünk a helyes útra.
Persze lehet szépíteni kegyes hazugsággal, mint amit a megcsalásoknál szoktak mondani az emberek, de az attól még hazugság marad. Ez olyan, mint a szar és a masni esete.
Az ember és a bizalom:
Érzékeny téma, még számomra is, pedig ilyen téren nekem csak igen ritkán van gondom. A bizalomba egy kicsit belecsempészném a magunkba fektetett bizalmat is... hogyan is nevezik? Eszembe jutott, nem kell segíteni... önbizalom. A másokba fektetett bizalom nagyon fontos. Minél nagyobb dolgot adunk a másik ember kezébe (nem, nem a f#*@omra gondoltam, de poénnak jó), annál jobban bízunk benne, na de mi lenne, ha úgy szavaznánk bizalmat valakinek, hogy valójában nem bízunk benne. Ki merné megpróbálni, hogy rábíz egy féltve őrzött titkot valakire, akit alig ismer.
Én rábíznék egyet valakire, akit alig ismerek... igaz, én csalok egy kicsit, mert belelátok az emberekbe, de akkor is kockázatos, nem? Te, kedves olvasó, megpróbálnád? Ha megtetted, dobj rám egy mailt!
Az önbizalom most nem lesz izgalmas, mert már fáradok kicsit: az emberek azért nem bíznak senkiben, mert basznak megismerni egymást... az önbizalom vajon mitől van... nem ismeritek magatokat! Ennél cukibb már csak az ál-szerénység, amikor valaki pontosan tudja, mik az értékei, de tagadja, vagy titkolja, mert... szóval mert csak.
Reggel megpróbálom folytatni, mert most 0:58 van és kissé megszomjaztam... LÓFASZT... álmos vagyok és reggel hatkor kelek. :D
Jó éjszakát gyerekek!
További kellemes életet kívánok!
Újra itt vagyok és mivel az ember, mint olyan igen érdekes téma, (legalábbis számomra, "ismerjük meg az ellenséget" címszó alatt) úgy döntöttem, kifejtem bővebben és egy postsorozatot indítok. Minden héten másik tulajdonság kerül górcső alá, de az is lehet, hogy kéthetente, mert van, amit még tanulmányoznom kell. A postsorozat címe pedig "Az ember maga" lesz. :)
A bejegyzés nem kerül törlésre, mert még adhat ihletet, de nem is igazán tudom, miért kezdtem el ezt a mondatot, így most abbahagyom. :D
Mindig máshogy köszönök be és valamikor prológus is van, ez természetesen marad itt is így. Mivel az olvasóimnak megadom a tiszteletet és a lehető legjobb helyesírással írok, ezt a kommenteknél is elvárom... ha egy komment számomra nem szalonképes, kitörlöm, aztán lehet szűkölni, mint Lasszi a sintér telepen... a csúnya beszéd csak az átlag 2/mondat fölött számít a jelen szabály megszegésének.
Lássunk hát neki. Az ok, amiért úgy döntöttem, itt folytatom a blogolást, igen egyszerű: az msn-es profilomat valamiért nem sikerült megmenteni, csak lementeni gépre. Hát igen... a mikrofos szar.
Éppen ezért most azt hiszem, első lépésként be kéne ide firkantanom mindent, ami ott napvilágot látott, aminek amúgy mindjárt neki is állok, csak még a kezembe veszek pár kiló papírt és a rajtuk lévő lerajzolt hangokat próbálom értelmezni.
Álmok... az ember többnyire szeret álmodni. Én nem... már jó ideje nem. Ma éjszaka elkövettem azt a hibát, hogy álomra hajtottam a fejem és mi másról álmodhatna egy magamfajta szánalmas szerencsétlen féreg, mint arról, ami a legjobban fáj neki?! Érzelmekről... nem is akarom tudni, hogy pontosan mire utalt már megint az álmom, mert már a sejtés is elég. Amit meg láttam az túltesz mindenen.
A vicces az, hogy 5 perce még szándékomban állt leírni az álmomat, de most, hogy tisztul a kép, azt hiszem, mégsem teszem... inkább elfelejtem. Hjaaa... bocsánat, kiment a fejemből, hogy a fájdalmas dolgok elfelejtésének nem igazán vagyok mestere.
Szépséges reggelt mindenkinek!
Azt hiszem, besokaltam. Nem tudom, hogy azért, mert már egy jó ideje ez ellen küzdök, vagy a mostanában történtek az okai, de úgy érzem, tennem kell valamit, aminek ha jól belegondolok, van értelme, de rohadtul megbánhatom később.
A megérzéseim ugyebár csalhatatlanok... Oké, nem hugyozom körbe a fát. Szóval erősen az jár a fejemben, hogy talán el kéne marnom magam mellől mindenkit, aki fontos nekem. Ok nem nagyon van, ne is kérdezzétek, de talán az lehet, hogy valószínűleg a mocskos kis titkom még nagyon hosszú ideig titok maradhat, ha elmondom, vége mindennek és inkább elejét veszem a dolognak. Komolyan nem értem, mi jöhet még ezek után... azért élek, hogy másoknak legalább egy kicsit jobb lehessen az élete, erre azon gondolkozom, hogy feladjam mindezt... elég röhejesen hangzik.
Egyre többet gondolok a halálra és arra, hogy önző szemét módjára véget vessek a szenvedéseimnek... de nyugi, nem kell beszarni, képtelen vagyok rá... amíg ép az elmém. -Tudom, lehet arról papolni, hogy egy beteg szenvedéseit éljem át, akár csak egy napig... de héé... én a nagyobb fizikai fájdalmat tán már meg se érzem, viszont már jó pár éve fájdalomban élek és ezt semmilyen gyógyszer nem enyhítheti.- Csak ez gáz... egy hónapja még jól voltam, most meg eléggé a padlón. Igaz persze, hogy volt már ennél rosszabb is, de ILYEN még nem volt. Soha nem gondolkodtam ilyesmin.
Milyen jó, hogy eszembe jutott... egy kedves barátomat megbántottam az éjjel és bocsánatot ugyan nem kérek azért, amit mondtam, de sajnálom, hogy megbántottam vele. Igazán nem akarattal tettem, csak ha már ő kimondja, mit igaznak vél, hát engedtessék meg nekem is. Persze nagyon remélem, nincs igazam, sőt... nincs igazam! A barátaid ott vannak, ha szükséged van rájuk, csak legyen egy kis bátorságod segítséget kérni tőlük! Brigi is a barátod, mert jót akar, csak ostoba, felelőtlen és éppen ezért nem egészen tudja, hogyan is kell kivitelezni azt a jót. Inkább neki van szüksége segítségre.
Most pedig megreggelizem, beveszem a dilibogyóimat, meditálok egyet és mivel vasárnap van, kockulni fogok, hogy eltereljem a figyelmem erről az egészről.
Legyen szép napotok és kérem a véleményeteket, mit tegyek, mert én most nagyon nem tudom!
Most úgy döntöttem, hogy nem ragozom túl a prológust: Még mindig istenien vagyok! Majdnem napra pontosan egy hónapja írtam ide utoljára. Azóta nem sok változás történt, de ha azt nézzük, hogy minden nappal jobban és jobban lettem, akkor számolhatunk... bár nem hiszem, hogy a "jólságot" (áhhhh, igggeeeeeen... nyelvújítunk ezerrel és egyben végre megtaláltam a "wellness" magyar fordítását is! ) bármilyen ma használatos mértékegységgel mérhetnénk, de mondjuk tegyük fel, hogy 30x jobban vagyok, mint egy hónapja.
A barátom, aki több, mint a barátom visszatért az életembe alig egy hónappal azután, hogy elküldtem volna... szó, mi szó későbbre vártam, de annál jobban örültem neki... szóval ismét az életem meghatározó részének tekintem és nagyon szeretem. Nagyon fontos vagy nekem, Eszter és soha ne felejtsd el, hogy rám mindig számíthatsz!
Még mindig ugyanannál a cégnél vagyok, csak kicsit variáltak, így most nem 8, hanem 10 órát húzok le ott minden hétköznap... kurva szar, mert így még használhatatlanabbak a napjaim, de mondjuk, hogy kell a zseton.
Na persze amint találok jobbat, dobbantok, de persze adok egy hetet a főnököméknek, mert ők is korrektek voltak velem melóügyileg.
Annamarival jól megvagyunk. Úgy érzem, sikerül megértetnem vele néhány fontos dolgot az élet lényegéről... meg azokról a dolgokról, amik fontosak... mindegy szóval igen és különbenishátaztán.
Most épp táboroztat, aztán meg húz nyaralni, úgyhogy lesz alkalmunk kicsit megszokni, hogy nem vagyunk karnyújtásnyira egymásnak... persze telefon még mindig van, de annyi baj legyen.
A barátok úgy viselkednek, ahogy szoktak. Bár egyiküknek most kicsit elszállt a feje, úgyhogy cumesz... néha elfelejtik egyesek, hogy kinek kire van nagyobb szüksége. Ez persze nagyképűen, egoistán, beképzelten hangzik, de egyáltalán nincs szó ilyesmiről. Én csak tudom, hogy mit érek és mivel bármikor ott vagyok, amikor szükségük van rám, tessék engem megtisztelni és megbecsülni. Ezek szerint sokat kérek. Nah mindegy, már leírtam a papírkámra, hogy hány napot adok az illetőnek, hogy jelentkezzen (a büszkeségét ismerve nem bocsánatkéréssel fogja kezdeni ).
Néha olyan szánalmasan kiszámíthatóak az emberek. Persze ettől még ugyanúgy szeretem őket. - Kis megjegyzés: épp most írt rám... nem kért bocsánatot, de amivel kapcsolatban nézeteltérésünk volt, engedett... bőven előbb, mint tippeltem. -
Ezek mennek, meg a jó szürkés-feketés bárányfelhők... tegnap is úgy elvert az eső, mint buzi a faszát. De persze nem érdekelt, mert állt mellettem egy gyönyörű nő... kár, hogy a kukától 3 lépésre dobta el a csikket (tehát tahó paraszt), különben érdekelt volna.
Nah... folytatom a jobbulást és szombaton jól elmegyek szórakozni... valakivel.
Szeretlek benneteket!
Vigyázzatok magatokra, vegyétek észre a szépet a mindennapokban és különbenis viszonylag például!
A címválasztás jobbára onnan, hogy épp Crematory-t hallgatok és van egy rendkívül szép daluk, aminek Time for Tears a címe, egyébként pedig fogalmam se volt, mi lett volna úgy igazán frappáns cím életem talán legfantasztikusabb blogbejegyzésének.
Szép napot kívánok mindenkinek!
Mint azt sokan tudják, az életem nem fenékig tejfel. Sokáig az itthoni dolgok keserítették meg a mindennapjaimat, majd kicsit később teherré vált az is, hogy olyan tudás van a birtokomban, ami sokaknak egész életében nem adatik meg. Aztán persze ahogy cseperedtem (vagy "cserepedtem", ahogy azt kedves MegyaPetya oly találóan mondta) minden, ami addig könnyű volt egyre nehezebb lett, a gondokat megoldottam, jöttek újak és még egy társra is elkezdtem vágyni, amit elég sokfelé kerestem már eddig is, a stressz egyre csak emésztett, a feszültség csak nőtt, még ha nyugodtnak is tűntem.
Lassan a 22. életévem küszöbe felé tartok, egy régi barátot (aki több, mint barát) ismét elküldtem az életemből, egyedülálló vagyok, nincs időm szinte semmire a nem rég szerzett állásom miatt, ami egyébként halál unalmas és az oda-vissza út az egész napomat használhatatlanná teszi és ami most úgy néz ki, megszűnik, mégis most úgy érzem, nagyon jó úton haladok. Szeretem magam, mindenki mást, tisztán látok, erős, magabiztos és kiegyensúlyozott vagyok és bármilyen kis apró öröm hatalmasnak tűnik. Persze, nem vagyok boldog, de egyenes az út a boldogságomig, látom is az alagút végét és semmi sem tántoríthat el.
Ahogy Rita is mondta, előttem nincs lehetetlen... soha nem hittem el, de most már tudom, hogy így van. Mostmár minden rendben lesz.
Szeretném még sokáig ragozni, de igazából az egyszerű dolgokon nincs mit bonyolítani, így minek is tegyem, inkább csak folytatom ott, ahol abbahagytam.
Eszemben sincs megváltozni, hisz tudjátok, nálam az alapok a lehető legjobbak, csak kicsit finomítottam a használati utasításon.
Szeretlek benneteket!
További kellemes életet mindenkinek!
A recept maga egészen egyszerű: Végy egy követ, mosd meg, rakd bele egy fazékba, önts rá vizet, aztán kéregess mindenféle cuccot hozzá! Amúgy egyszerű és finom is.
Szép napot kívánok a kedves olvasónak!
Mint az okfejtős bejegyzéseimre oly jellemző már, a címnek természetesen semmi köze a témához, de a poén kedvéért megszorítom a tökeimet és mint amire az NCIS nevezetű borzalmasan komikus sorozat lényege épül, valamiféle összefüggést csak sikerül kreálnom. Meg is van!
Ez kő, az kő, amaz kő... Minden kő!
Nem egész két hét múlva választás. Van nekünk 6 db pártunk, akikre szavazni lehet... vagy szavazni is KŐ?
Bizony, kellene emberek! A szavazás fontos, mivel csak így szólhatsz bele az ország ügyeibe. Ezt persze az egyik padödős dagadék mondogatja nap, mint nap a TV-ben, úgyhogy nem teszem a magamévá eme remekművet.
Téééényleeeg! Milyen furcsa, hogy eddig nem propagálták a szavazás fontosságát. Vajon mi annak az oka, hogy most hirtelen mégis?
Talán az, hogy most már van IMF kölcsönünk is, amivel nem villogni szokás, inkább szégyenkezni, meg kurva gyorsan harcolni azért a természeti kincsért, ami még van (gondolok itt az ivóvízre, mint alapvető szükségletre)? Áhhh... az IMF kölcsön csak a valóságnak egy morzsája.
Talán a bűnözés elharapódzása az epikus indok? 2006 óta történt egy rakat gyilkosság. A cigányok öltek öreget, öltek fiatalt... miért? 500 ft-ért, 10.000 ft-ért, csak úgy, nemi erőszak következtében... hutyutyu. Haltak ám drapp emberek is! Cigók öltek cigót is. Persze rögtön előrántották a fasiszta-kártyát, de elég hamar kiderült, hogy a 8 esetből 7 bizony nézeteltérés volt (hát ők azokat így rendezik, kicsit más a temperamentumuk). Van ez így. Na de ez sem lehet oka annak, hogy most hirtelen ennyire fontos szavazni. Főleg azért, mert semmi köze a gyilkosságoknak a szavazás fontosságához.
Mivel lehetne összefüggést találni?
Gyakorlatilag mindennel, ami az elmúlt 4 évben történt, de mint mindenben, itt sem adják a kezünkbe a kulcsokat. Az emberek radikalizálódnak. Akik pedig radikalizálódnak, fontosnak tartják hallatni a hangjukat, még ha ez kimerül abban, hogy bemennek egy fülkébe és tesznek egy X-et egy négyzetbe. Tehát a radikálisabbak már ha törik, ha szakad elmennek szavazni, na de mi van a többivel, a "békés többséggel"? Őket meg kell szólítani, hogy elhúzzák a belüket a kis fülkéig és behúzzák, amit úgy éreznek?! Úgy tűnik, igen. A hatalom minden eszközzel megszólítaná a bizonytalan szavazókat, illetve azokat a szavazati joggal rendelkező embereket, akik nem szándékoznak élni kiváltságukkal.
Miért ne élne valaki ezzel a jogával? -kis kutatás után frissítek- Nem volt kedvem közvéleményt kutatni, de majd talán egyszer...
"A legnagyobb művészet az ellenség ellenállását megtörni annélkül, hogy a csatatéren megütköznénk vele. A háború direkt módjára csak a csatatéren van szükség, de csak az indirekt módszer képes igazi győzelmet aratni és azt megszilárdítani. Romboljatok szét az ellenséges országban mindent, ami jó. Keverjétek az uralkodó réteg képviselőit bűnös vállalkozásokba, ássátok alá tekintélyüket, nyilvánosan szégyenítsétek meg őket a polgártársaik előtt! Használjátok fel a legaljasabb és legocsmányabb emberek munkáját! Zavarjátok minden eszközzel a kormányzat tevékenységét! Szítsatok egyenetlenséget és viszályt az ellenséges ország polgárai között! Uszítsátok a fiatalokat az öregek ellen! Romboljátok minden eszközzel az ellenséges hadszereg felszerelését, ellátását, rendjét! Ábrándítsátok ki őket az ősi hagyományokból és isteneikből! Legyetek nagylelkűek az ajánlatok és ajándékok dolgában, ha híreket és bűntársakat akartok vásárolni! Helyezzetek el mindenütt titkos hírszerzőket! Ne takarékoskodjatok se pénzzel, se ígéretekkel, mert nagy lesz a kamatja!"
Először is azzal kezdeném, hogy a ma reggeli ébredésem jobb volt, mint az előzőek. Kis lépés, de az is valami. Igazából fogalmam sincs, mit írhatnék a tegnap reggelen kívül, amit MOST nem írok le, de azért megjelölöm ezt a napot, mert a reggeli égbolt igen-igen szépre sikeredett.
Órákig tudtam volna csodálni egy hegyről, dombról, vagy valamelyik hídunkról, de sajnos ez is csak múló gyönyörűség volt, akárcsak minden az ember rövid és gyötrelmes életében. Na de nem azért tettem le a seggem, hogy keseregjek, sokkal inkább azt szeretném megírni, hogy milyen jól érzem most magam.
Igyekszem meglátni a szépet a világban és jobbára sikerül még akkor is, mikor egyébként nagyon mélypontozás van.
Tegnap kedves Annamáriával kipróbáltuk az irányított meditációt és mivel ugye az emberi elme manipulációjában nem vagyok egy utolsó, ezért sikerült is elérni a várt eredményt -hozzáteszem, nem számítottam ilyen jó eredményre-. Reggel időben felkelt mindenféle ráncigálás nélkül és úgy vettem észre, hogy frissebb volt, mint szokott. Persze ez nem újdonság, mert volt már, akinél alkalmaztam ezt, de azért a sikerélmény az sikerélmény.
Mivel eléggé szétszórt vagyok mostanság, kitaláltam, hogy írok egy napirendet magamnak, ami majd arra ösztönöz, hogy tegyem a dolgomat. Most azonban rájöttem, hogy úgy az igazi, ha napirend nélkül teszem mindezt, így nem írok semmit, csak megteszem, mint ahogy régebben, mikor még nem voltam ennyire padlón.
Most mondjuk nagyjából jól vagyok. Kavarognak a gondolataim és érzem azt a bizonyos érzést, - amit egy "laikusnak" magyarázhatok, olyan lesz, mintha a vaknak magyaráznám a pipacsot, vagy egy süket-némának egy vers jelentését - de ez majd mindjárt elmúlik, mert adok munkát a testemnek, ettől a lelkem megnyugszik, az agyam pedig kussban marad.
Találtam egy érdekes definíciót, szerintem érdemes elolvasni:
Mi a szerelem?
Minden ember vágyakozik rá, hogy átélje, és megtapasztalja a szerelmet. Némely ember, aki többször is szerelembe esik újra részesedni kíván belőle… Sokan csalódottan fordulnak el a szerelemtől, keserű emlékeik miatt. MI A szerelem? Egyesek úgy gondolják, hogy ez egy érzés, egy maga körül mindent felperzselő lobogás. Mások szerint, hosszú, parázsló izzás; megint mások úgy hiszik, a szerelem csak "ideig-óráig tartó röpke élmény". A következőképpen határozhatjuk meg a szerelmet: A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló vonzalom. Ez alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki harmónián át, a nemi vágyakozásig mindent magában foglal. A szerelem, jellegénél fogva sóvárog „szerelme tárgyára”, a másik emberre, és ezért szinte fáj jelenlétének hiánya! Ennél fogva a szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad. A szerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen, és ennél fogva egyetlen ember sem érdemli meg, hogy ilyen megalázó helyzetben, tartósan megmaradjon! Aki nem viszonozza szerelmünket, az nem is érdemes rá, így az egyoldalú szerelem nem csak értelmetlen, de arra is méltatlan, hogy megkínozza áldozatát. A szerelem két ember kapcsolatát összekötő gazdag érzelem, mely a feleket minden területen összekapcsolja. Szíve mélyén mindenki erre az ideális állapotra vágyakozik. Nem arra , hogy ne viszonozzák szerelmét, és mindenki azt kívánja, hogy ne csak „választom azt, aki jut nekem” alapon találja meg partnerét, hanem a „Nagy Ő”-re akadjon rá, akivel boldogságban élhet majd. Ez tehát az ideális állapot, és ha elvben kívánjuk megfogalmazni a szerelmet, úgy ne elégedjünk meg silány, szerelemnek mondott másolatokkal! ÖSSZEFOGLALVA: A szerelem célja a boldogság, akiben egész lényünk (test, lélek és szellem) IGAZI TÁRSRA TALÁL.Ha ez megvan, ezt a társat mindenki előtt vállaljuk, és őt hűségesen szeretni fogjuk.
Óhhh...te jó ég, elmúlt tíz, lemegyek futni, mielőtt idenő a valagam.
További kellemes életet kívánok mindenkinek!
A szerelem fájdalommal jár. Ez talán egy olyan dolog, amit a legtöbben tudnak már. Elég tapasztalt vagyok ebben a témában is, mégis rendre hibákat vétek, amivel csak még több fájdalmat okozok magamnak.
Szép napot kívánok mindenkinek!
A lényeg az, hogy az utóbbi két és fél hónapban rengeteg dolog történt, ami nem éppen pozitív, bár a hosszútávú hatására még várni kell. Kiderült, hogy bizony én még mindig Adriennbe vagyok szerelmes és őt akarom, de persze nem lehet, hiszen tudjuk, mi lenne a vége és azt nem szeretnénk - Mellesleg így visszagondolva, nem biztos, hogy megint elkúrnánk egy alapvetően jó kapcsolatot - . Mindemellett kiderült az is, hogy amit Annamari iránt éreztem csak fellángolás volt és elcsesztem, mikor nem gondoltam bele rendesen az egészbe. Az eredmény magától értetődő... lenne, ha nem rólam lenne szó:
Adriennt igyekszem minél ritkábban felhívni és nem is igazán találkozunk, mivel nehéz mindkettőnknek, Annamarival pedig megbeszéltünk egy viszonylagosan jó megoldást: maradjunk együtt és hozzuk ki a maximumot a kapcsolatból, így talán nem olyan szar, mintha "nincs szerelem, nincs kapcsolatot" játszanánk, mint egyes magukat okosnak és tapasztaltnak gondoló fiatalok.
Most azért írok, mert hétfőn (március 8.) fény derült, hogy Adrinak is van valakije és ez a kis apróság megbolygatta nem túl egyszerű, ám de boldogtalan életemet. Furcsa számomra, mert ő nem az a fajta, akinek hamar összejön az ilyesmi, bár hozzáteszem, ezt valószínűleg a srác kezdeményezte, Adri meg belement.Amíg Adrinál nem kérdezek rá, addig ez rejtély marad, de nem fogok, mivel az én kis belső hangom nem tartja helyesnek az Adrienn irányába történő dolgokat.
Amikor megtudtam, azt hittem, belehalok. Nagyon fájt mindenem és mardosott a féltékenység, ami persze teljesen természetes, de én mégis haragudtam magamra. Sírni is akartam, de nem tudtam. Másnap halott voltam és azt kívántam, bár tényleg meghalnék, de nem. A segítségemre sietett a belső énem és utána jobban lettem. Most is jól vagyok, csak nagyon zavar, hogy nem tudom, jól van-e, szeretik-e egymást, vagy csak úgy vannak, ameddig vannak, nem tudok semmit és lehet, hogy a féltékenységem győzni fog, ha Adrienn felhív, mert nagyon úgy érzem, hogy fel fog.
Érzem, mikor rám gondol, érzem, hogy szeret, érzem, hogy hiányzom neki és borzalmas a tudat, hogy nem kérdezhetem meg tőle, "Akkor miért nem velem vagy? Miért nem küzdöttél értem? Miért nem mondtad, hogy szeressük egymást és oldjuk meg a gondjainkat együtt, mikor még együtt voltunk?"
A szerelem viszont más. Szerelmesek vagyunk egymásba, mégsem vagyunk együtt, szerelmes belém, mégsem tud együttműködni velem, szerelmes vagyok belé, mégsem tisztelem, szerelmes belém, mégsem hallgat rám, szerelmes vagyok belé, mégsem bíztam meg benne teljesen... de mostmár bízom és tisztelem őt.
Egyszer talán kihúny ez a szerelem és barátsággá szelídül, de bennem nem fog, bennem ez soha nem szelídül, mert érzem, hogy ő kell nekem, hogy ő az igazi és minden hibájával együtt elfogadom őt. Persze a kisebb szarokon lehet változtatni, de az alapokkal rendben van minden és ha az alapok rendben vannak, mindent rendbe lehet hozni.
További szép napot mindenkinek!
Szeressétek egymást és tanuljatok az én káromból!!
) bármilyen ma használatos mértékegységgel mérhetnénk, de mondjuk tegyük fel, hogy 30x jobban vagyok, mint egy hónapja.
).
