A nagy találkozás

Épp iszonyú pocsék teát és egy palack cserszegi fűszerest kortyolgatok felváltva, zenét hallgatok és beszélgetek egy barátommal. A pofámat kimarta a só az elfogyasztott mogyoróról, a vérnyomásom az egekben (ezért is a tea), felvarrtam a nadrágomat, ami így a bokámat verdesi, ahelyett, hogy szépen feküdne a cipőmön és ezt az utcán mászkálva jól meg is mosolyogtam... hát szóval röhögtem kicsit magamon, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Mintha kihagytam volna valamit, ami nem mindennapos... jah, igen... találkoztam egy régi ismerősömmel, aki mit ad isten a volt évfolyam társam is egyben... meg a kedvesem... vagy valami olyasmi, már magam sem tudom, de azért jó dolog az ilyesmi.  

Szép estét és mindjárt jó éjfélt, meg persze kellemes csütörtököt kívánok mindenkinek! 

"Kockázat nélkül nincs győzelem." mondtam, majd felvettem a cipőmet és kiléptem az ajtón.  

Tegnap, miután végre felkerült az a bizonyos bejegyzés, beszélgetést kezdeményeztem azon ismerőseimmel, akikkel valamilyen okból kifolyólag a személyes kapcsolattartás nem mindig megoldható, köztük Robertával, aki... szóval igen. : )
Mostanában vele még bajosabb a beszélgetés, mivel a kedves barátja egy ideje ott lakik náluk és így igen nehéz a magán szféra megtartása. Nem említve itt azt a kis apróságot, hogy lényegében érzelmi megcsalás történik, ami elég érdekes innen a másik oldalról... vagy ez már a sokadik oldal, amiről szemlélődöm?! Már magam sem tudom, de le is szarom, mert ez nem lényeges. :D
Már egy ideje próbálunk összehozni egy találkát, hogy végre lássuk egymást úgy is, hogy tudjuk egymás titkos vágyát a másik irányába és végre szemtől szembe pirulhassunk, mosolyogjunk és kínosan hallgassunk, mert az jó. Ez a találka meghiúsult már néhányszor és a legutóbbi igen szarul sült el, így természetesen furcsán néztem, mikor ismét volt ötlete, mikor találkozhatnánk... MA...ESTE...SULIBÓL HAZAFELÉ... az érdekességek mindig is a kedvenceim közé tartoztak, ezért igazából csak az érdekelt, mennyit tudunk így beszélgetni és bele is mentem. Kis idő múlva azonban lelépett, még mielőtt fixálhattunk volna egy időpontot, ezért kissé elszomorodtam és úgy voltam vele, hogy majd dobok egy sms-t, hogy a helyzetre való tekintettel ezt inkább halasszuk el...

Reggel úgy keltem, mint bármikor... fél óra reggeli meditáció, nyújtózkodás, reggeli, tea, majd nekiültem a tanulmányaimnak... yoyo...tanulás...yoyo...tanulás...stb egy jó darabig. Majd kockultam egy kicsit, de viszonylag hamar meguntam a sok DC miatt, ezért visszatértem a könyveimhez... nomeg nekiálltam felvarrni az egyik nadrágomat és közben még msn-re is feltoltam a seggem, hátha... aztán eszembe ötlött, hogy miért ne mennék el a találkára? - Még egy dolog velem kapcsolatban... a precizitást igénylő dolgok elgondolkodtatnak :D -
Ahogy öltögettem és beszélgettem mindenféléről, egyre inkább azon kaptam magam, hogy sietek, hogy elkészüljek és mehessek, aztán miután mosolyogtam magamon egy jót, megkérdeztem beszélgető partnereimtől, hogy érdemes-e elmennem a talira, ha csak a legcsekélyebb esélye is van annak, hogy megint nem jön össze. Természetesen pontosan azt a választ kaptam, amire vártam, így pusztán magamra hallgatva annyit mondtam: "Kockázat nélkül nincs győzelem" ...nem tudom, honnan vettem, de baromira igaz... mint az "Áldozat nélkül nincs fejlődés". Na mindegy.

Ahogy sétáltam az utcán, rájöttem, hogy mintha kissé hűvösebb lenne, mint azt én gondoltam... majd felfigyeltem a probléma okára is, amennyiben a nadrágom szára igen magasan lifegett. Oké, gatyesz lejjebb cibál, megyek tovább... még mindig nem az igazi, de mit tehetnék, úgyhogy röhögtem egyet, majd később minden lépéssel egyre szélesebbé vált a mosoly az arcomon, ami nagyon jó kedvet gyártott. : )
A buszra felszállva a gatyalibbenés olyan méreteket öltött, hogy már-már elkezdett érdekelni, hogy vajon én vagyok-e az egyetlen, akinek ez feltűnik... aztán persze gyorsan bevettem a leszarom tablettát, mert mit nekem mások szaros véleménye? :D

Találkapotunkhoz közeledve erősödött rajtam a harctéri idegesség, ami nem is csoda, hisz legutóbb... szóval nagyon durva volt. Leszálltam a buszról és azonnal telefont ragadtam, hogy meglássam a fényt és bizony dalra is fakadtam volna, ha nem Budapest egyik legzűrösebb környékén lettem volna. Felvette és ott volt... na de hol? Kerestem kicsit és szőkét, de igazán kicsi nem volt, így hívtam még egyszer, hogy a telefonért matató kéz elárulja nekem hollétét, de még ez se vált be... majd az egyik busztábla mellett megláttam és szélesítettem kicsit a mosolyomon.

Kisebb nehézségek árán, de veszteségek nélkül felszálltunk a hazafelé induló buszra, ahol is olyan zavarba jöttem, hogy alig tudtam megszólalni és így természetesen elfedni sem, de mindegy is, mert az élet így érdekes és változatos. Később aztán feloldódtam és cseverésztünk, mikor is előhozakodtam azzal, amiért sürgettem ezt a találkozást, hisz nehogy már én feledkezzek meg róla.
Leszálltunk... nagy levegő... kevés körítés, majd kiadtam magamból egy olyan titkot, amit itt most nem tehetek meg, de ha valaki elképzelné, legyen ez olyan, mint egy tumor, ami lassan emészt fel és baromi nehéz cipelni... kihagytam valamit? Jah... egy lényegtelen kis apróság, hogy ez a kis tumorocska úgy 15-16 éve lehet velem jóban, rosszban. Az évek során szelídítettem rajta, megtanultam uralni, de ez sajnos nem volt elég és még most is könnyezik a szemem, ha arra gondolok, hogy ezt tegnap ott hagytam az utcán. Büszke vagyok magamra... igazán talán most először életemben. 

Igazából a reakció meglepett, mert semmi extra nem volt... jó, persze, mindenkinek van mocskos kis titka, de azért messze nem ilyen, ha esetleg mégis, akkor pedig örökre titok marad. Majd elárulta, hogy azért nem reagált úgy, ahogy vártam, mert ő is cipel dolgokat, amiket szeretne magából kiadni, sőt még olyasmiket is, amit magának se mer bevallani. Igazából ez nem vall egy ilyen erős emberre, de a magunkfajta éppen attól érdekes, hogy nem passzolnak ránk a sablonok. Ezek után próbáltam kicsit tanítgatni neki, hogyan lazulhat el, de persze mit sem ért, hisz nem voltak meg a megfelelő körülmények, (ez a mondat kicsit furán hangzik így visszaolvasva, de annyi baj legyen) ezért tovább beszélgettünk. 
Pár perccel később aztán elbúcsúztunk (tekintve, hogy nem tudjuk, mikor lesz legközelebb) és széles mosollyal elindultam haza.

 Na zárom soraim ezúttal két dallal, az egyiket Robertának küldeném, akárhol is van, a másik pedig a tiétek, mert a zene jó! 
Jó reggelt kívánok amúgy, mert most már az van. :D

 Elnézéseteket kérem, ha esetleg tagolási hiányosságok lennének a szövegben, nem tudom, mi a baj.