Az ember maga - Önzés

Szép estét kívánok!

Ez a második első, de legalábbis a bevezető epizódja "Az ember maga" című sorozatomnak, amelyben az alapvető emberi tulajdonságokat és viselkedéseket vizsgálom a lehető legalaposabban... ha úgy tetszik, profilozgatni fogok, csak általános alannyal.

Ma este az emberi önzés kerül terítékre, dőljetek hátra és ne adjatok belőle senki másnak!

Mi is az az önzés?

Képzeljétek gyerekek, az önzés az, mikor az ember saját magát minden és mindenki elé helyezi. Ez állandó. Fokozat csak abban van, hogy ez milyen gyakran fordul elő. Egy ilyen tulajdonságban az a legfaszább, hogy nincs mit bonyolítani a definíción, így libbenjünk is tovább.

Háttere, kialakulása:

Az önzés egy alapvető emberi ösztön. Ahogy ma ismerjük, ennek elkorcsosulása, így nagy ölelést anyunak és apunak a közreműködésért! Ösztönösen törődünk magunkkal, a családunkkal és egyéb szeretteinkkel és ösztönösen szarunk mindenki másra. Az önző, mivel általában a családjára és a szeretteire is szarik, ha olyan dologról van szó, amiből haszna származhat, így egyértelműen átbillent a ló túlsó oldalára… bár igazából ezért nem hibáztathatjuk őt, mivel ha az ember jobban belegondol, valahol helyes, amit csinál. Az okosok szerint az önzés szükséges a túléléshez… ez persze valójában nem teljesen állja meg a helyét, de ha a szélsőségesen önző embereket vizsgáljuk, igaz… a mai világra méretezett a viselkedésük.
Az ok, hogy mitől alakul ki, igen bonyolult, hosszú és talán képtelen lennék pontosan leírni, ezért megpróbálok rövidíteni:
Megszülettem, mindenféle értékrendem a normális, azonban kis idő múlva anyu és apu beindul. Megadnak mindent, nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom, nem vagyok hibás semmiért és ebbe szépen beleszokom.
Tekerés tovább, kamaszodom… lázadok, még mindig mindent szabad, de már én is úgy látom, hogy semmiért nem vagyok hibás, éppen ezért felelősséget sem vállalok. Hogyan is vállalhatnék, mikor nem érzem magam felelősnek semmiért?! Eltértem volna a tárgytól? Éééééés NEM! Persze hogy nem. Az emberi tulajdonságoknál tessék észben tartani a pillangó effektust (ha úgy tetszik, káosz elméletet), melynek lényege erősen zanzásítva így szól: Mindennek mindenhez köze van.
A szeretteinkkel való törődés attól függ, mennyire érezzük magunkat felelősnek a tetteikért, ha semmi felelősséget nem érzünk, akkor törődni hogy tudnánk? Fasza, mi?
Térjünk vissza hozzám… a francba is, ez így zavaró. Nevezzük mondjuk Adriánnak (csak hogy ne alany legyen, mert attól a falra mászom). Adrián kifejezetten társasági ember. Igaz, nem barátok veszik körül, inkább haverok, de ezen két szó jelentésbeli különbségével az emberek túlnyomó többsége nincs tisztában. A haverok minden bizonnyal hasonlóak és nem várnak egymástól semmit. Az ilyen klikkesedés általában még tovább erősíti az Adriánhoz hasonlók tévképzetét, hogy minden rendben és mindent jól csinálnak. A természet rendje szerint be kell kalkulálnunk Adrián életébe egy komolynak induló kapcsolatot és ezzel együtt természetesen egy csalódást is, ezért tételezzük fel, hogy barátunk kerüli az elkötelezettséget. Aki a könnyű dolgokhoz szokott hozzá, az nem szívesen küzd meg semmiért, legyen annak akármilyen édes a gyümölcse.
Mindezek bebiztosítják neki a hosszan tartó magányt, viszont mellé az üzelti életben igen sikeres lehet és ha emberileg nem marad rakás szar, nagyon nagy előnyt jelenthet az ilyen előélet.

Csodabalzsam:

Mindenre létezik megoldás. Az önzés börtönéből mit ad isten, az önzetlenség jelent megváltást. Ajánlott valakivel közelebbi kapcsolatot kialakítani, bizalmat szavazni és jelen esetben ne a saját kutyánk kölykeit környékezzük. A legjobb, ha olyannal próbálkozunk, akit önző énünk lenéz, esetleg szánalmasnak tart. Persze aki tényleg nagyon szélsőségesen önző és változni szeretne, kezdje kicsiben! Elvégre kisdedként sem nyerünk rögtön futóversenyeket.

Végül pedig egy idézet mindenkinek, mert erről az utolsó üzenetről eszembe jutott:

"Hosszú az út s nehéz, mely a pokolból a fénybe vezet" John Milton

Nos, megszültem az első témát. Tapasztalt vagyok e témában, mégsem volt könnyű és sajnos nem is a teljesség igényével készült el, de szerintem még finomítok. Rájöttem, hogy leírni sokkal nehezebb az ilyen dolgokat, mint kigondolni. Na mindegy, most lesz alkalmam gyakorolni.

Végezetül még egy kis zene, ami szintén visszatérő lesz ezentúl.
További kellemes életet kívánok!
Sziasztok!